|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 6 találat | lapozás: 1-6 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Deák István 1993. március 9.Beke György kelt Molnár Gusztáv, a Budapestre áttelepült "egyik legjelentősebb sorspolitikus" védelmére. Molnár Gusztáv mindig szembenállt a diktatúrával, titkosrendőrök figyelték, amikor még Romániában élt. Molnár Gusztáv az önrendelkezés híve. Kiss Gy. Csaba a Közép-Európa Intézet új igazgatója leirredentázta a magyar nemzeti felelősség szószólóját, Molnár Gusztávot. Kiss Gy. Csaba elhatárolta magát attól a politikai irányvonaltól, amelyet Molnár Gusztáv képvisel, mert ez a békés irredentának a megjelenítése. /Új Magyarország, 1992. dec. 4./ Fájdalmas, hogy amikor a kisebbségi sorskérdések közös megoldásáról kellene gondolkodni, akkor Molnár Gusztávnak az irredentizmus vádja ellen kell egyik kollégájával szemben védekeznie. Ilyen alapon le lehetne irredentázni, írta Molnár Gusztáv a Limesben Pierre Béhart, aki a jövőt a dunai föderációban látja, a párizsi Méray Tibort, a budapesti Glatz Ferencet vagy a New Yorkban élő Deák Istvánt. /Beke György: Békés irredentizmus? Bántó címkézés. = Új Magyarország, márc. 9./1996. augusztus 4.A honfoglalás 1100. évfordulója alkalmából megtartották a magyar történészek konferenciáját a Magyar Történelmi Társulat, a Magyar Történészek Világszövetsége és az MTA Történettudományi Intézete rendezésében. Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke leszögezte: a magyar történettudomány feladata az, hogy a sokszínű, egységesülő Európában megtalálja a magyarság helyét. Elmondta, hogy a történelemtudomány megjelenítése, népszerűsítése teljes egészében hiányzik a televízióból és a rádióból. Jakó Zsigmond kolozsvári professzor az erdélyi magyar történetírásról beszélt. Hangsúlyozta, hogy csak a magyar történettudomány tudja egységként kezelni a Kárpát-medence történetét, ezért különösen fontos, hogy az erdélyi és magyarországi történészek együttesen dolgozzák fel a közös forrásörökséget. A konferencián szekcióülések is voltak, az egyiken az összehasonító kisebbségtörténetet vitatták meg, a másikon a magyar történetírás és történelemoktatás határokon túli helyzetét tekintették át. Az utóbbival kapcsolatban Szász Zoltán történész elmondta, a legfontosabb feladatnak a kisebbségek politikai és történeti tudatának ápolását tekintették. Megtartották az 1989-ben alakult, elsősorban a határokon túli magyar történészeket tömörítő Magyar Történészek Világszövetségének tisztújító közgyűlését is. A szervezet vezetése változatlan maradt: tiszteletbeli elnöke Király Béla, a két társelnök Jakó Zsigmond és Deák István. A választmány tagjai közé kerültek többek között Benkő Samu, Jeszenszky Géza, Ormos Mária és a japán történésznő, Kumiko Haba. A megjelentek elfogadták a szervezet névváltoztatását, új neve: Magyar Történészek Nemzetközi Társulata. Elhatározták, hogy szorosabb kapcsolatot alakítanak ki a Magyar Történelmi Társulattal. Jakó Zsigmond a szervezet legfontosabb feladatának a közös munkát jelölte meg. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 6./2000. április 19.Az ezeréves magyar államiság alkalmából a washingtoni magyar nagykövetség szervezte eseménysorozat részeként ápr. 15-én a patinás Georgetown Egyetemen - magyar és amerikai neves szakemberek részvételével - történészkonferenciát tartottak, amelyen a magyar távolabbi és közeli múlt egyes kiemelten fontos időszakait áttekintő előadások hangzottak el. A beszélgetést Jeszenszky Géza washingtoni magyar nagykövet vezette. Veszprémy László hadtörténész (Közép-európai Egyetem) az államalapítás körülményeiről, Ágoston Gábor (Georgetown Egyetem) az ottomán hatalom időszakáról, Deák István (Columbia Egyetem) az 1848-49-es forradalomról és szabadságharcról, John Lukacs (Chestnut Hill College) pedig a 20. századról tartott előadást. Az elhangzottakhoz megjegyzéseket fűzött többek közt Szegedy-Maszák Mihály (Indiana Egyetem), Andrzej Kaminsky (Georgetown Egyetem), Charles King (Georgetown Egyetem, Harley D. Balzer (Georgetown Egyetem) és Pók Attila (MTA). A hozzászólások közös gondolata volt, hogy a magyarság, miután egy évezreden át kemény harcokban védte kulturális és politikai önállóságát, a 20. század végére olyan helyzetbe került, hogy saját maga dönthet sorsáról, kiteljesedhetnek nemzeti törekvései. John Lukacs professzor szerint Magyarország helyesebben tenné, ha elsősorban régióbeli szomszédaival - a lengyelekkel, csehekkel, szlovákokkal - törekedne szövetségre, nem a NATO távol eső országaira támaszkodna. /Magyar történészkonferencia a Georgetown Egyetemen. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 19./2001. február 5.Megjelent az Erdélyi Nimród /Székelyudvarhely/ január-februári száma. Az erdélyi természetbarátok magazinjaként ismert kiadvány vadászlapnak indult, de mára a vadászat helyett inkább a ritka fajok bemutatásának és a természetvédelemnek szentel teret. Szabó László főszerkesztő tiltakozott a vadászat népszerűsítése ellen. A szerkesztőbizottság listája dr. Deák István, dr. Gotthárd Béla, dr. Höhn Mária, dr. Kászoni Zoltán és más természettudósok nevével bővült és a lap kiadását átvette az AVES Alapítvány. A jelenleg háromezer példányban megjelenő, harmadik évfolyamában járó Erdélyi Nimród kiváló minőségű természet-fotókat közöl. /Zilahi Imre: Természetbarátok magazinja. = Krónika (Kolozsvár), febr. 5./2002. augusztus 30.Teller Ede, a hidrogénbomba atyjaként számon tartott, Amerikában élő, zsidó származású magyar fizikus elvállalta a Sapientia - Erdélyi Magyar Tudományegyetem Nemzetközi Tanácsadó Testületének tiszteletbeli elnöki tisztségét. Kérem Önöket: támogassák az egyetem ügyét azáltal, hogy a testület tagjaivá válnak. Reményeim szerint gyümölcsöző kapcsolat alakulhat ki Önök és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen oktató magyar kollégák között; ennek érdekében kérem, vegyék fel a kapcsolatot a Magyar Emberi intézett. Hámos László, a Magyar Emberi Jogok Alapítvány /HHRF/ elnöke leszögezte: alapítványuk vállalta az erdélyi magánegyetem nemzetközi népszerűsítését, pénzbeli támogatás gyűjtését és kapcsolatépítést. Teller Ede ötven éve nem él magyar környezetben, mégis hihetetlenül erős a kötődése magyarságához. A Magyar Emberi Jogok Alapítvány a közeljövőben készül szétküldeni Teller Ede levelét egy - neves magyar és nem magyar személyiségeket tartalmazó - címlista alapján, amelyet most állít össze. Számos neves személyiséget - például Deák István professzort New Yorkból, aki életpályája során összegyűjtött könyvtárát adományozta a Sapientiának - máris megmozgatott az erdélyi egyetem ügye. Tonk Sándor, a Sapientia-Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora kifejtette, örömmel vette, hogy Teller Ede erkölcsi súlyával, tudományos hírnevével támogatja a Sapientia-EMTE ügyét. /Salamon Márton László: Teller Ede a Sapientia-EMTE védnöke. = Krónika (Kolozsvár), aug. 30./2012. november 23.A politikailag korrekt – „Luther Mártonnak a veszélyes iratait senki se merészelje olvasni!”De adhattam volna címnek azt is: állítsátok meg Arturo Uit! Schmitt Pál köztársasági elnök lemondása után a láncrémhír-terjesztők, lánchazudozók, vagyis a politikailag korrektek újra kirobbantottak egy botrányt Magyarországon. Céljuk valószínűleg a csendesülő nemzetközi figyelem újabb felrázása, Magyarország nemzetközi megítélésének a változása, de a Fidesz látszólagos gazdasági sikereinek ellensúlyozása is. Úgy tűnik, nem telhet el nap, hogy ne tennének meg mindent Magyarország, a magyar kormány, s közvetve a magyar nép „szólásszabadság” égisze alatt történő lejáratásáért. Jeszenszky Géza oszlói nagykövetet rasszistának bélyegezték a „gyűlöletbeszéd-kutatók”, Mesterházy Attila MSZP-s pártelnök a l’ Unitának nyilatkozva fasisztának nevezte Magyarországot. Botrány botrány hátán, nincs még egy ilyen ellenzék a világon. Azt is mondhatnám, ha nem ők vannak hatalmon, nincs demokrácia Magyarországon. Persze a demokrácia fogalmát is ők határozzák meg, ahogy a demokrata fogalmát is! Ők az antifasiszták, ők, ők! Fogalmaik szerint a tisztesség, ahogy a becsület, az adott szó elavult, divatból kiment kacat, szerintük nincs haza, nincs hazaszeretet, s talán nincs nép se. Érdekeik szerint kérdőjelezik meg nemcsak a fogalmak, a szavak jelentését is! A Véleményvezér névre hallgató blog szerzője így foglalja össze a gondolkodásuk keretét: „A becsületsértés és rágalmazás régi jogintézmények. Egy olyan kor szülöttei, amikor az emberek egyrészt ritkán mondtak nyilvánosság előtt véleményt, másrészt – talán kissé fennkölten és romantikusan hangzik, de így igaz – az egyik legnagyobb érték az életben a becsület és a jó hírnév volt. (…) Ennek a kornak vége (Kiemelések L. GY.). Korunkban minden arra sarkall mindenkit az iskolától a munkahelyig és a közéletig, hogy mindenről mondjon véleményt: szólj hozzá, szavazz, kommentelj, lájkolj, tüntess, blogolj, állj és mondd! Ez a tömegdemokrácia, ahol tényleg bárkinek lehet szava.” Hová vezethet az identitások tagadása? Valóban így lenne? Nem tapasztaltuk ugyanezt meg már 1945–52 között, amikor koholt vádakkal bárki feljelenthetett bárkit értelmiségi képességétől függetlenül? Amikor rászabadították a besúgókat a társadalomra? Amikor bárki értelmezhette a népi demokrácia fogalmait, s közben börtönbe, kitelepítésre jutatta az embertársait? S hogyha elvetünk minden megkülönböztető fogalmat, a jó és rossz, szeretet-gyűlölet, tisztességes-tisztességtelen fogalmát például, hogyan határozzuk meg ezeket? Hogyan igazodunk, igazodnak el, akik nem ismerik a fogalmakat se? Talán a törvényeket is meg kellene szüntetni a politikai korrektség érdekében? S ahol mindent szabad, valóban szabad minden? Ha korlátok nélküli egy társadalom, akkor létezik-e még felelősség? És kérdés az is, kivel szemben határozzák meg a korrektséget? És egyáltalán, ha a fogalmak használata eltűnik, akkor valójában mi is a korrekt? Más szóval, ha a „politikai inkorrektség” megszűnik, lesz-e még szükség „politikailag korrektekre”? Létezésük még indokolt? Hová vezethet a különböző identitások tagadása? De miként értelmezhető például az, hogy a szexuális identitások védelmére érzékeny nyugati társadalmak alig vagy meg sem szólalnak a nemzeti identitások védelmében? Az identitások teljes elmosása a cél? Mivel az erdélyi magyar társadalom nagy többsége nem vagy kevésbé ismeri, nézzük meg, mit jelent a „politikailag korrekt” kifejezés? A Wikipédia alapján megpróbálom öszszefoglalni. A politikai korrektség (jelzőként használva: politikailag korrekt, szokásos rövidítése PC [píszí] az angol kifejezés alapján) olyan nyelvezetet, politikát, viselkedést, eszmét, gondolkodást jelöl, amely igyekszik minimalizálni az egyes vallási, etnikai, kulturális vagy egyéb közösségek megsértését. A kifejezés amerikai közvetítéssel terjedt el a világban. Ruth Perry kutatásai szerint a kifejezés először Mao Ce-tung Vörös könyvecskéjében jelent meg, innen vette át az amerikai radikális baloldal az 1960-as években. Mivel a kifejezés öszszekapcsolódott a radikális politikával és a kommunista cenzúrával, az amerikai jobboldal a baloldal (liberálisok és demokraták) lejáratására használta. Magyarországon elsősorban a liberális és baloldali politikai erőkhöz köthető a használata. (…) Használata némileg ellentmondásos: ha ugyanis egy kijelentést politikailag korrektként kiemelünk, az előfeltételezi, hogy a más formájú megnyilatkozások inkorrektek: emiatt olykor pejoratív értelemben használják. Egyes törekvések az alacsony presztízsű foglalkozások nevét is újrafogalmazzák (pl. „kukás” helyett „hulladéklogisztikai referens”), vagy már-már az érthetőség rovására fejeznek ki emberi tulajdonságokat. Más kifejezések sértő jellegéről azonban széles körű közmegegyezés van (pl. a magyarban a „hülye” szóról). Ilyen esetekben a politikai korrekt megfogalmazás érzékeltetni tudja az embernek kijáró tiszteletet, amennyiben tekintettel van az adott csoport és hozzátartozóik által preferált szóhasználatra (szemben a tévképzeteket keltő vagy társadalmi elítélést tükröző megnevezésekkel). (…) A legnagyobb – kettős – veszélyt mégis az jelenti, hogy a nyelv korrektté alakítása pótcselekvéssé válik, amely a gondoskodás látszatának fenntartása mellett nem orvosolja az őt kiváltó eredeti problémákat; továbbá, hogy a korrektség/inkorrektség döntésében magát hivatottaknak érzők – akár jelentéktelen kisebbségként is – megbélyegzéssel és kirekesztéssel elhallgattathatják és tönkretehetik az „inkorrektnek” minősített gondolatok kifejezőit (ami nem politikailag korrekt, az inkorrekt, tehát rossz), a problémákat elkendőző „hallgatási spirálba” húzva a közbeszédet. A szólásszabadság ilyesfajta korlátozása legitimitását egy feltételezett társadalmi megegyezésből meríti, amely megszabja, hogy abban a korban mi fogadható el, és mi nem. (Persze, hogy ki a politikailag korrekt, azt ők maguk határozzák meg – teszem hozzá én –; a világ két részre oszlik, a politikailag korrektekre és inkorrektekre, az előbbiek jogával, hogy meghatározzák a fogalom tartalmát.) A problémák akkor jelentkeznek, amikor az információk cenzúrázása (kiemelés L. GY.) az emberek széles körű érdekei ellen hat, mint például hozzá nem értés, korrupció vagy bűnözés leplezése. A cenzúra mindig is hajlamos volt a művészet bizonyos formái ellen fellépni, gyakran azért, mert a művészek tagadni akarták az ízlés határait, és ezzel kihívásokat intéztek a hatalomhoz. Angliában például egészen 1968-ig minden színdarab kéziratát a hivatalos cenzor, a királyi ház kamarása (Lord Chamberlain) elé kellett bocsátani elbírálásra. Az ilyen típusú előcenzúra Nyugaton már nagyon ritka. Egyik fontos kivétel a film- és videofelvételek piacra bocsátás előtti cenzúrabizottsági vizsgálata. A bizottság döntése szerint a megjelölt részleteket ki kell vágni. 1972 óta a havonta megjelenő Index on censorship folyóirat kampányt folytat a szólásszabadság alapvető emberi jogaiért. Korrektség kontra szólásszabadság Röviden összefoglalva: politikai korrektség egyfajta rejtett identitás, titkos zsargon, amelyet a politikailag korrektek határoznak meg. Egyfajta új cenzúra, amelynek segítségével a szólásszabadság bajnokai elhallgattatják politikai ellenfeleiket! Kérdés persze az is: hol tanulják meg, honnan tudják a „politikai korrektek”, hogy mi a korrekt, és mi nem? Talán ösztöndíjasként a nyugati alapítványoknál? De kérdés persze az is, át kell-e vennünk a nyugati kultúra tiltásainak szabályait negyven év tudatgyilkos kommunista cenzúra után! Szükségünk van-e rá?! S teszik mindezt többnyire azok, akik egyébként a hétköznapokban a szólásszabadság mellett érvelnek! (Megtudtam, a Budapesti Corvinus Egyetemen külön katedra működik, ahol a szólásszabadságot, illetve a gyűlöletbeszédet kutatják! A kérdés lehetne persze az is: van-e katedra a „politikailag inkorrekt” beszéd kutatói számára, ahol esetleg a szeretetbeszédet tanulmányozzák?) S hogy érthetővé váljon, hogyan is értelmezik a „politikai korrektséget”, a Wikipédia segítségével a már előbb is idézett kukás = hulladéklogisztikai referensen túl további példát is idézek. A kérdés persze az, újraírható-e, újrafogalmazható-e a nyelv? És hová kell sorolni mindazokat, azt a nagy tömeget, akik kiszorulnak, vagy valamilyen oknál fogva kimaradnak az újraértelmezett nyelvhasználatból? Fasiszták lesznek? Vagy egyszerűen szellemi képességük „korlátai” révén (hisz nem ismerik a fogalmakat és a nyelvet) rettegésben tartanak a politikai korrektek. És föl kell tennünk azt a kérdést is: a politikailag korrekt szóhasználat hozzájárul-e az igazság, a gondok kimondásához, a dolgok pozitív irányba történő fordításához? Megváltoztatja a létező realitást? Például megold-e valamit is az a keresztes hadjárat, az a hangzavar, ahogy a szokásos módszereikkel meglincselnek valakit, keresztre feszítik úgymond a többiek megfélemlítése érdekében is a „politikailag inkorrekteket”? Amelynek már köztudottan is felismerhető forgatókönyve van. Valaki megfogalmazza, a következő hozzászóló fölerősíti, majd az újabb és újabb tiltakozásokkal egyfajta láncfolyamattá, bűnfallá emelik. (Persze a baráti körök újra és újra fölforrósítják, felerősítik, majd a hazai „piacról” kiviszik a nemzetközi porondra.) S teszik mindezt mindaddig – lásd Schmitt Pál esete –, amíg elérik céljukat. Lemondatják, vagy kiközösítik a közéletből. Elérik például – jelen esetben – Jeszenszky Géza lemondatását. Kérdem én: hogyha nem lettek volna politikai céljaik, akkor is valóban így kellett volna eljárniuk? Ha nem akartak volna „ügyet csinálni”, akkor is így járnak el? Gondoljuk végig, milyen más lehetőségeik lettek volna akkor. Az első, s talán a legkézenfekvőbb: baráti levélben figyelmeztetni J. G.-t. És amikor az első felvetés után J. G. nyilvánosan bocsánatot kér, akkor lezárják az ügyet. Így történt? Nem! De nézzük, mit is követett el Jeszenszky Géza. Az abszurditás megvalósulása Jeszenszky Gézának, Magyarország oslói nagykövetének, volt külügyminiszterének az egyik általa írt tankönyvéből kiragadott inkriminált mondata, amelyet a „politikailag korrektek” nem tartanak „politikailag korrektnek”, így hangzik: „Azért van, hogy olyan sok roma szellemileg leépült, mert a roma kultúrában megengedett, hogy testvérek vagy unokatestvérek házasodjanak, vagy akár anélkül szexuális életet éljenek egymással.” A szólásszabadság kutatói által elindított gyűlölethullám persze úgy folyt le, ahogy az előbb már jeleztem. Nem részletezem. Mindenki megszólalt, csak maguk a kérdéskör ismerői, tehát a genetikusok, esetleg szociográfusok, szociológusok nem. A kérdés, mint a tóba vetett kő körül a víz, hullámokat vetett, tovább gyűrűzött, hogy végül igazi nemzetközi botránnyá minősüljön. A „politikailag korrektek” elérték, hogy Jeszenszky Gézát kiközösítették arról a rendezvényről, amelyet ő szervezett. S mindez számomra is és sokak számára érthetetlenül az után következett be, miután Jeszenszky egy kitűnő tanulmánnyal jelentkezett az úgynevezett Romsics Gerő-vitában. Viszont amire nem számítottak, Jeszenszky Géza mellett többek között felsorakoztak azok a jeles amerikai személyiségek is, akik egyébként el szokták marasztalni a magyar jobboldalt. A Professzorok Batthyány Köre mellett Charles Gáti, a Johns Hopkins Egyetem professzora, Simonyi András volt washingtoni nagykövet, a Johns Hopkins Egyetem Haladó Nemzetközi Tanulmányok Paul H. Nitze Intézete (SAIS) transzatlanti kapcsolatokat kutatóközpontjának ügyvezető igazgatója és Deák István, a Columbia Egyetem professor emeritusa is kiállt Jeszenszky Géza mellett. Persze a megszólalók politikai tényezők és nem a kérdés szakemberei voltak. A kívülálló azt remélte, hogy az „eset” kapcsán itt az alkalom ennek a kérdésnek az egyszer és mindenkori tisztázására, tehát megszólalnak a kérdéskör kutatói is – ám a megfélemlített magyar társadalom hallgatott. Végül – dicséret érte – megszólalt egy genetikus is. Czeizel Endre, Magyarország egyik legismertebb genetikusa a Hír Tv oknyomozó magazinjának elmondta, a Kádár-korszakban az egészségügyi világszervezet egy kubai doktornőt küldött hozzá, akinek az volt a feladata, hogy a vérrokonok házasságát vizsgálja a különböző népességekben. Hosszas utánajárás után – ismeretlen volt úgymond ez a kérdéskör az akkori Magyarországon – engedélyt kaptak a kutatásra. A 7 legnagyobb roma közösségben folyt le a kutatás. „Az derült ki – mondta dr. Czeiczel Endre –, hogy ebben a hét roma közösségben 0 és 21 százalék között volt az unokatestvérek közötti házasság, az átlag 4,7 százalék volt. Azt tudtuk, hogy a magyar lakosságban 0,3 százalék, tehát ez esetben 16-szor nagyobb. Tehát ez tény, nem lehet vitatni. Ezzel nincs semmi baj, mert például a zsidó közösségekben is: kis közösségekben éltek, egymás között házasodtak – az antiszemitizmus miatt is, meg amiatt is, hogy egy zsidó anya csak zsidó férfival nemzhetett gyereket a vallási szabályok betartásával”. Ennyi! De talán nem is kellett több. Romániában – Vekerdi József szerint 1929 után – először én írtam a cigányságról az 1980-ban megjelent Amíg csak él az ember című kötetemben. Sok gyermekkori barátom volt köztük, de azért is, mert fájt az életük. A cikkemről Vekerdi professzor írt a párizsi és a római cigány újságokban, de közölte később a Romániai Magyar Szó, illetve a budapesti Long drom is. Elfogultsággal tehát nem vádolhatnak. Mivel a genetikához nem értek, a kérdésem csak az a Jeszenszkyt elmarasztalókhoz: hogyan terebélyesedhetett az én szülőfalumban a kezdetben lévő egyetlen család (a székely falutörvények szerint kezdetben csak minden székely faluban „egy cigány és egy zsidó” család telepedhetett meg) mára száztagú kolóniává? A tisztánlátáshoz persze tudni kell azt is, hogy a gyermekkoromban mindössze 20 négyzetméteres, világítás nélküli, faluszéli kalibában laktak. De kérdés persze az is, volt-e jobbító szándék a Jeszenszky Géza mögött kialakult botrányban? Hozzájárul-e a kérdéskör ilyenszerű felvetése a kérdés megoldásához? A cigányság neveléséhez, vagy egy újabb, Magyarország elleni lejárató kampány csupán? Ahogy az is, miközben elmarasztalják a mai „magyar” társadalmat, a cigányság vezetői megtesznek-e mindent a cigányság nevelése érdekében? Vagy csak a jogok ismertetése lényeges, kötelességeik nincsenek sem önmaguk, sem a saját környezetük iránt? (Meg kell mondanom, tudatában vagyok a lehetséges támadásoknak, de a kérdés fölvetése a „politikai korrektség” iránt egyre sürget. Az Evenimentul Zilei bukaresti napilap november 19-ei számában olvastam, hogy egy dániai kisváros többségében muszlim vallású funkcionáriusai megtiltották a köztereken a fenyők karácsonyi kihelyezését. Az EU nőjogi és esélyegyenlőségi biztosa ugyanakkor törvénytervezetet akar elfogadtatni, amely kitiltatná a hagyományos családmodellről – apa, anya, gyerekek – szóló irodalmat az iskolákból. Tehát felmerül a kérdés: a másság tisztelete csak a hallgató vagy megfélemlített nagy többségre vonatkozik? Végezetül – hogy a kérdést függetlenítsem saját elfogultságomtól – idézem Köntös László református pap írását, amelyet a Wikipédia megfelelő oldalán (tehát a politikai korrektséget taglaló oldalon) leltem. „Az abszurditás gyakorlati megvalósulása pedig ott van példának okáért, hogy ma Európában keresztet kitenni nyilvános helyre maga a provokáció. A legfrissebb példa: A kórházi kápolna egyik sarkában iszlám imaszőnyeg, a másikban Buddha-szobor, életfa és egyéb spirituális jelképek. A kereszt sehol, a helyi lelkigondozó szerint azért, mert zavarná a betegeket. Aztán jön a valódi hideg zuhany: a keresztyénekből álló konferencia, ahol nemet mondanak a „keresztyén alapokra”. Ez nem vízió, hanem a református kórházmisszió vezetőjének múlt heti tapasztalata” – www.parokia.hu. Egyesek szerint a „politikailag korrekt” viszonyulás, beszéd eljuttat a társadalom olyan fokú atomizálódásához, amely már egyes nyugati társadalmakban létezik, hogy az emberek nem mernek egymásra nézni, mert megsérthetik a másik, vagyis a nézett ember személyiségi jogait. Ezt akarjuk? Lőrincz György A szerző székelyudvarhelyi író Krónika (Kolozsvár) lapozás: 1-6
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
